Farkas Gábor

Budapest, 1925.06.15 – Budapest, 1986.04.16.
Növénybiokémikus, akadémikus

Az MTA SZBK Növényélettani Intézet igazgatója:
1971 - 1983


A Budapesti Tudományegyetemen végzett 1949-ben, mint biológiai-kémia szakos tanár. 1948-51-ig a Budapesti Tudományegyetem Növényélettani Intézetében volt gyakornok, majd tanársegéd, ahol a háború után ujjá szervezte és modern alapokra helyezte a növényélettani gyakorlati oktatást. 1951-57-ig az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében, Martonvásáron dolgozott, kezdetben a gazdasági növények szárazságtűrésének élettanán. 1954-től érdeklődése a növényélettan és a növénykórtan akkor még alig kimunkált határterületére irányult, a növényi kórélettanra. Ekkori, valamint később a Növényvédelmi Kutatóintézetben kibontakozó munkássága (1957-62) eredményeképpen alakult ki a magyar kórélettani iskola, amely komoly nemzetközi elismerést szerzett neki. Farkas Gábor mutatta ki a beteg növényi szövetekre jellemző enzimszintváltozások jelentős részét és mutatott rá ezek fontosságára a beteg növény kóros életfolyamataiban és a betegség-ellenállóságában. Később a beteg növény respirációjával és fenol-anyagcseréjével foglalkozott. Mint a Növényélettani Tanszéki Kutatócsoport (1962-70), valamint az MTA Növényélettani Intézet vezetője (1970-71) a növényi nukleinsav-bontó enzimek tulajdonságainak tisztázása és hormonális szabályozásának megismerése terén ért el eredményeket, többek között izolált egy szövetöregedésre specifikus nukleázt, amelyet a szövetöregedés és fiatalodás hormonpárja (abscizinsav – kinetin) regulál. 1971-től 1983-ig, nyugdíjba vonulásáig, Szegeden, mint az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont, Növényélettani Intézetének igazgatója, fontos szerepet játszott az intézet profiljának modernizálásában. Ebben növényi protoplasztok, sejt- és szövettenyészetek felhasználása vált súlypontossá virológiai, sejtgenetikai és differenciálódási kérdések megoldásában. Az új módszerek bevezetése (a sejtgenetikai és víruslaboratórium munkája) a mezőgazdasági gyakorlat szempontjából is jelentős.

Szegeden az egyetemi oktatásba is bekapcsolódott: a József Attila Tudományegyetemen főkollégium keretében oktatta a növényélettant. A biológiai tudományok doktora címet 1962-ben nyerte el, 1964-ben lett az MTA levelező, 1976-ben pedig rendes tagja. 1970-ben a Német Természettudományi Akadémia (Leopoldina) választotta tagjai közé.

Már az 50-es évek végétől kezdve hosszabb-rövidebb ideig dolgozott szakterületének legkiválóbb külföldi intézményeiben: a saskatooni egyetemen (1957-58), a Centre National de Recherche Agronomique-ben, Versailles-ben (1963), a University of Wisconsin, Biokémiai Intézetében, Madisonban (1964-65); 1970-71-ben előadókörutat tart Nigériában és Indiában; 1974-ben UNDP expert Indiában; 1977-ben előadó és tanácsadói körutat tesz Vietnámban.

Széleskörű nyelvismerettel rendelkezett: jól beszélt angolul, németül, franciául, oroszul. Számos nemzetközi kongresszus és szimpózium meghívott előadója. Két magyar Aktának és számos külföldi lapnak (köztük a Plant Science Lettersnek és a FEBS Letters-nek) szerkesztőségi tagja.

Az Akadémia számos bizottságában (botanikai, biokémiai) működött. Elnöke volt a Biokémiai Bizottságnak, tagja volt a TMB Kísérleti Biológiai Szakbizottságának, elnökhelyettese volt az MTA Biológiai Osztályának (1973-76).

Több mint száz tudományos dolgozata a legjelentősebb folyóiratokban jelent meg: Nature, Science, Naturwissenschaften, Virology, FEBS Letters. Több szimpóziumi kötet szerkesztője és több idegen nyelvű, külföldi kiadású könyvrészlet szerzője. Életének főműve azonban a több kiadást megért „Növényi Biokémia” c. könyve.